Egyre több EU-tagállam deklarálja, hogy az állami nyugdíjrendszernek nem feladata az aktív korban elért életszínvonal megőrzésének biztosítása. Ez csak az összes érintett fél - az állam, a foglalkoztató és a nyugdíjjogosultságot gyűjtő személy - együttes részvételével és áldozatával valósítható meg. Ezért lehet kitüntetett szerepe az egyéni nyugdíjbiztosítási megtakarítási és befektetési lehetőségek mellett a foglalkoztatói nyugdíjpillérnek - ami nálunk egyre fájdalmasabban hiányzik. Ezt a hiányt azonnal orvosolni szükséges, hogy enyhüljön a magyar állami nyugdíjrendszert terhelő nyomás. Az első lépés ezen az úton az lehet, ha a cafeteria-rendszerben visszaállítanák a munkáltatók 2017-től érthetetlen módon megszüntetett azon kedvező adóelbírálását, amely a dolgozóik nyugdíjpénztári tagdíjához nyújtott munkáltatói támogatás adókedvezményében öltött testet. Idén célszerű lenne emiatt bevezetni azt a rendelkezést, hogy a munkavállalók önkéntes nyugdíjpénztári tagsági díjához adott munkáltatói támogatás szocho-mentes legyen, vagyis a munkáltatónak 13%-kal jobban megérje a dolgozói hosszútávú anyagi biztonságának támogatása, mintha munkabérként fizetné ki az érintett öszeget. A jelenlegi és bármely jövőbeni magas inflációs közegben ez a szocho-mentesség különösen szolgálhatná az állam érdekeit is, hiszen támogatná a távolabbi jövőre halasztott fogyasztást, így az azonnali kereslet csökkentésével enyhíthetné a gazdaságra nehezedő inflációs nyomást.

Miután idén lezárult a nyugdíjkorhatár hosszú évekig tartó emelése Magyarországon, érdemes végiggondolni, hogy mennyire fenntarthatók a jelenlegi rendszerek. Cikkem első részében arról írtam, hogy miért recseg-ropog a több mint 100 éves múltra visszatekintő rendszer, második részében pedig a nyugdíjkorhatár alakulásával, illetve a várható élettartam növekedésével foglalkozom.